Túl sok múlt/túl sok jövő?
Mit lehet tenni?
Az ilyenkor érkező tanácsok ilyesmiről szoktak szólni:
– bocsáss meg neki(k)!
– engedd el!
– a múlt már elmúlt!
– tűzz ki célokat!
– gondolkozz pozitívan, és akkor azt vonnzod be, pozitív lesz a jövő!
– csak az “itt és most”-ra koncentrálj!
– stb.
Mennyit segítenek ezek a szavak
– Semennyit!
Miért?
– mert azt üzeni, hogy én még erre sem vagyok képes
– aki mondja, azt sugallja, hogy neki már megy, ő jobb, én rosszabb és ez nem esik jól…
– az erősödik bennem, amit eleve érzek: tehetetlen vagyok, mert fogva tart a múlt és ezért aggódom: ha ez így marad, az egész jövőm is ilyen lesz…
Mi a megoldás?
– kíváncsiság: miért érzem ezt/magam így?
– megértés: okkal érzem magam így!
– validálás: jóváhagyom magamnak, hogy minden érzésem, indulatom jogos, hiszen megértettem, hogy mikor, miért keletkezett
– megélés: minden érzést, amit eddig meg akartam változtatni, akartam, hogy végre elmúljon, hagyom megélni a lehető legmélyebb/legmagasabb szinten
– benne maradok: kibírok mindent, ami jön! (Ez az előző pont része, de kiemelem, mert könnyű átcsúszni abba, hogy: “megéltem, pipa, menjünk tovább”)
-> mindezt újra és újra ismételve cél/vég nélkül…
– „felad(ód)ás”: a küzdelem feladása azért, hogy ez majd egyszer jobb lesz, tehát nem azért csinálni, mert reménykedem, hogy ez a helyes út, hanem megbékélni azzal, hogy lehet, hogy sosem lesz jobb!
Ez a legnehezebben érthető és egyben paradox is, hiszen elsőre mindenki szabadulni szeretne a kínzó érzéseitől, indulataitól. Viszont, ha szabadulni akarok valamitől, ami VAN, és mostmár meg is értettem, hogy mikor, miért keletkezett, jogosnak is tartom, akkor azt is be kell látnom: nem tudok tőle szabadulni! Vagyis: pont ezáltal jön létre az, amire mindig is vágytam, hogy megkapjam mástól: a feltétel nélküli “elfogadódás”! (Azért írtam ilyen magyartalanul, mert ez nem egy döntés, hogy: elfogadtam, hanem egy folyamat…)
Ezt csak magamtól kaphatom meg, hiszen ha más adja, akkor függök tőle, ami nem szabad, hanem kiszolgáltatott állapot!
Fontos megérteni, hogy ha továbbra is azt csinálom, hogy csak a jót akarom kapni/elfogadni, a rossztól pedig szabadulni, akkor sosem tudom megélni a teljességet! A teljesség nem rossz, vagy jó, hanem: olyan, amilyen: Valós! Adott esetben a haragom is valós, az aggodalmam is valós: MINDEN érzésem valós és érthető okból van/keletkezik.
Pontosítás: az érzések, indulatok megélése nem azt jelenti, hogy pl. ha haragszom valakire, akkor bánthatom is -a bántalmazás minden formája, bárki-bárki között MINDIG TILOS!- hanem azt, hogy kifejezem a haragom úgy, hogy nem bántom a másikat. Hogyan? Pl így: “Iszonyatos dühös vagyok rád, szétrobbanok stb!”, miközben lehet, hogy egy párnát is püfölök….Így kiéltem a dühöt, “hangot adtam neki”, de nem bántottam vele a másikat. Paradox módon: ha így teszek, az eleinte valóban robbanás-közeli dühöm fokozatosan el kezd szelídülni és egyre kevésbé érzem erősnek. Míg ha elfojtom, mert megtanultam, hogy nem szabad kiadnom, akkor csak nő a feszültség és egyre durvábban akar kitörni, és előbb-utóbb ki is fog…(általában a gyengébb -ha van, a gyerekem- felé)
Mindez nem “projekt”, sosincs vége…mégis felszabadult és aktív élet az eredménye!
#csiziandras
