Szinte mindenki a Nagy Ő-t keresi a másikban, pedig mostmár kutatások is megerősítik, hogy mindaddig, amíg nem találjuk meg a Nagy Én-t addig nem fogjuk megtalálni a Nagy Ő-t sem…
Ugyanis a boldogságunk, az elégedettségünk hosszútávon nem azon múlik, hogy a másik milyen, hanem hogy én képes vagyok-e jól lenni magamban/magammal.
Gondoljuk végig: ha önértékelési gondokkal küzdök, ha nem tartom magam elég szépnek/jónak/okosnak stb. -persze mindent megteszek, hogy ennek az ellenkezőjét mutassam, mert “így úgysem kellenék senkinek”- akkor a másiktól fogom (el)várni, hogy azt mondja/igazolja vissza, hogy dehogynem vagyok az! Ha adja, képes vagyok mindenre -is- szárnyalok, “boldog vagyok”, és azt hiszem ez a szerelem…
És persze a másik is, ezt az “imidzset” veszi észre, amit mutatok, ami elsőre tetszetős, vonzó, naná, hogy lelkes lesz, hiszen végre ő is megtalálta az igazit, „akit/akiért érdemes”
Észre sem veszem közben, hogy valójában:
- függő vagyok, hiszen a “boldogságom” tőle függ
- nem is róla szól a kapcsolat, hanem rólam…nem is vele vagyok, -a Nagy Ő-vel- hanem EGY olyan emberrel, -a sok közül- aki azt adja, amire szükségem van
Viszont, ha én függök a másik visszajelzésétől, akkor egyben FÉLEK IS attól, hogy egyszer majd nem kapom meg tőle mindezt. Ezért még többet fektetek abba, hogy jó/szép/okos stb. legyek. Közben a másik “fárad”, mert az elvárás a másik oldalon mindig teher + látni kezdi az “imidzs” mögötti valóságot + érzi -ha nem is tudja- hogy lecserélhető, ő maga nem is olyan fontos a kapcsolatban, csak a “szolgáltatásai”, így egyre kevésbé lelkesen igazol vissza bármit is…
Ezen a ponton jön a csalódás…hiszen ha eddig értékelt, most meg nem, akkor eddig hazudott. “Milyen ember az ilyen!”, “Pedig én mindent megtettem, mégsem kellek…” stb.
Nem is ő a Nagy Ő!
A másik is csalódott, hiszen: „nem is olyan, mint amilyennek látszott…”.
Persze ezt nem valljuk be elsőre, mert az azt is jelentené, hogy én választottam rosszul, hanem elkezd zavarni a másikban, hogy: miért úgy tekeri a fogkrémes tubust, miért nem hajtja le/fel a wc deszkát, különben is meghízott, lusta, horkol stb. Vagyis a felértékelés után elkezdjük leértékelni, hogy majd jogosnak érezzük azt mondani neki, hogy ÍGY nem kellesz
Aztán jön a “sebek nyalogatása” periódus -kinek milyen hosszan- aztán az újra keresés…
Elegendő ismétlés-szám után pedig eljön az általánosítás: minden nő/férfi egy…(itt mindenki fejezze be magának a mondatot), vagy a pánik, hogy örökre egyedül maradok.
Jó esetben ezen a ponton elmegyek segítséget kérni, ahol jó estben -ez sem egyértelmű sajnos- nem erősíteni/fejleszteni fognak, hanem együtt megérteni, hogy mi is történik valójában és mi is a megoldás.
Röviden: hogy megismerjem önmagam és eljussak a megbékélésre magammal, hogy olyan vagyok, amilyen. Nem tudok magamból mást csinálni, mint amilyen vagyok. És, hogy ez az „olyan”, teljesen rendben van. OKÉ vagyok magamnak.
Ha ez a kapcsolatom, viszonyom kialakult magammal, önazonos vagyok -nem mutatok kifelé mást, mint ami belül van- nem szégyellem megmutatni a világnak, akkor a (pár)kapcsolatom is csak arról szól, hogy: „azért vagyok Veled -és nem mással- mert szeretek Veled lenni!” és a másik is velem. És nincs „háttérben futó program”, nincs elvárás, nincs „apróbetű”, hanem csak kíváncsiság, a felfedezés öröme, a jelen- és együttlét öröme, nem függök a másiktól, nem félek, hogy elveszítem, hiszen nem is az enyém: szabad akaratából van velem, vagyok vele.
(Fotó: pixabay.com)
