Az interneten, de könyv formában is nagyon sok gyereknevelési irányzattal, tanáccsal találkozhatunk, amik akár a napi tennivalók szintjére lebontva meg tudják mondani, hogy mit kell, lehet, szabad, tilos tenni egy gyerekkel. Ezek között vannak olyan –manapság népszerű- irányzatok, amelyek azt sugallják, hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni, csak abban kell korlátozni, ami számára veszélyes lenne és elég csak az alap, jórészt fizikai szükségleteinek kielégítése valamint a megfelelő körülmények biztosítása. Hogy mik az ilyen szabadelvű hozzáállásnak a következményei, arra fogok még utalni az írásomban.Én azt javaslom, hogy induljunk abból, hogy egy adott életkorú -0-6 éves- gyermeknek mik a valós –elsősorban lelki- szükségletei, amikre szülőként reagálni kell/érdemes.
A születéssel a gyermek fizikailag ugyan külön válik az anyjától, de lelki értelemben ez egy hosszabb és fokozatosabb folyamat. A gyermeknek nincs még tudása, tapasztalata se önmagáról, se a környezetéről, nincsenek se fizikai-, se lelki én-határai. Nem érzi, nem tudja, hogy hol „végződik ő” és „hol kezdődik” a világ. Még az érzékelése sem specializálódott olyan módon, mint egy felnőtté: külön szervekhez kapcsolódóan, hanem –legújabb kutatások igazolták, hogy- pl. egy kellemes hang élmény kelthet akár ízérzeteket is benne. Kicsit olyan, mintha az egész kis lény egyben „egy érzékszerv” lenne.
Ezért nagyon fontos, hogy –elsősorban az anya, de az apa is- a szülő közel legyen hozzá fizikailag is, lelkileg is. Fontos, hogy ez a kontaktus legyen finom, „meleg”, minél több „bőr-bőr” kapcsolat, sok ringatással, simogatással, énekléssel. Ezzel lehet a kicsi számára fokozatossá és finommá tenni az átmenetet a méhen belüli és méhen kívüli világ között. A másik lényeges, ami ebben a korszakban dől el a babában, hogy mennyire van biztonságban. Azt kell, hogy érezze: minden szükségeltét akkor és úgy elégítik ki, amikor és ahogy szüksége van rá. Itt sokkal nagyobb szerepe van az anyai/szülői megérzésnek, odafigyelésnek, mint bármilyen elméletnek. Ha ezt megtapasztalja, azzal az az élmény rögzül benne, hogy „a világ –akit elsősorban az anya jelent neki- megbízható”. Ez az alapélmény egész életében elkíséri, tudattalanul is, és ezzel az attitűddel kezd majd el kapcsolódni másokhoz: bizalommal, vagy bizalmatlanul.
A második szakaszban (kb.: 2-4 életévben) Ügyesednek, járni, beszélni kezdenek, és bár a biztos bázist még mindig a szülők jelenti, de óvatosan elkezdik felfedezni a világot. Kicsit eltávolodnak, kísérleteznek –pl. 100x ledobják a tárgyakat, hogy megbizonyosodjanak, hogy mindig lefelé esnek- aztán visszatérnek a szülői „bázisra” egy kicsit „töltődni”. Egyre fontosabbá válnak a családi szokások, rituálék, amik szintén azt erősítik, hogy a világban a dolgok nyugodt, kiszámítható ritmusban zajlanak, és csak fokozatosan változnak.
Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy itt kezdenek kialakulni, megalapozódni a gyermek lelki én-határai is, és az alapvető (ön)kontroll funkciói is. Itt nem csak a szobatisztaságra gondolok, hanem arra is, hogy: abból, ahogy a szülő viszonyul hozzá –mennyire következetes, nyugodt, bizalommal, szeretettel teljes, de határozott-, attól függően lesz a gyermek én-határa, és ezzel együtt a majdani énképe is szilárd, (ön)bizalom-teli, elégedett, határozott. Kicsit másként kifejezve: a szülő, ilyenkor (is) egy tükör, amiben a gyermek szemlélve saját magát, úgy fog magára tekinteni, és úgy fog majd bánni is saját magával felnőttként –olyan lesz az én-képe-, ahogy ebben a „tükörben” látta. Ebből lesz felnőttként a „szülői én-része”. Hogy ez egészséges legyen, a szülő fő feladata az, hogy biztonságos keretek között, bizalommal fokozatosan engedje a gyerek autonómia törekvéseit, kísérletezését kibontakozni. Itt utalok vissza az elején említett „a gyereknek –szinte- mindent szabad” hozzáállás következményeire: ha nem szabunk értelmes, kiszámítható, elsősorban védő funkciót ellátó korlátokat –amikbe inkább kapaszkodni tud a gyerek, mintsem „korlátozza”- akkor kontroll-vesztett, valamint ahogy a környezete is: kiszámíthatatlan, bizonytalan, agresszív gyerekké, és majd ilyen felnőtté is válik.
A következő időszakra (4-6 éves kor) már az a jellemző, hogy a gyermek már nem csak önmagában arra vágyik, hogy képes legyen valamit megtenni, hanem az valamilyen céllal történjen. Elkezd kezdeményezni, egyedül „akarni” pl.: biciklizni, átmenni egy forgalmas úton, stb. és figyeli, hogy melyiknek mi a következménye, eredménye. Fontos, hogy „egészséges frusztrációnak” –annak viszont mindenképpen- tegyük csak ki a gyereket, –a túl magas elvárások frusztrációt, a túl alacsonyak a kezdeményező készség elmaradását eredményezi- hogy érezze: ő már képes dolgokat megtenni, vagy ha még most nem is mindig mindenre, de rövidesen képessé válik. Ha szülők a realitások talaján maradva, bizalommal támogatják ezt a kezdeményező készséget, az egy fontos képességgé, én-erővé válik a gyermekben.
Természetesen a fentiekre akkor leszünk képesek, ha magunkban is „rendet raktunk”, nekünk is rendben vannak a fizikai- és lelki én-határaink, én-képünk, és nem „valamilyen szülővé” szeretnénk már válni, hanem önmagunkat tudjuk, merjük adni. Ha még nem vagyunk rendben, nem segít a legjobb elmélet, vagy nevelési módszer sem, hiszen a gyermek arra reagál, amilyenek vagyunk, nem arra, amit mondunk neki. Ma már nem szégyen ebben segítséget kérni, sőt: vannak esetek, amikor egy felnőtt is csak egy megfelelő „tükörben” –terapeutában, segítőben- tud elkezdeni magára másként: reálisan tekinteni.
