Elvárások, megfelelési kényszer mozgatja vagy független?
Hogy is vagyunk és hogyan is lehetnénk ezzel a kérdéssel?
Gondoljuk végig együtt!
Mi történik, ha egy munkahelyi környezetben a főnököm elvárja tőlem, hogy az előző évhez képest 10%-al többet -vagy jobban- teljesítsek? Sőt, még hozzá is teszi, hogy ha ez sikerül, akkor +10% fizetésemelést is kapok.
Az első reakciók között biztosan megjelenik az izgatottság: de jó, több pénzem lesz! Mi mindent tudok majd ebből megvenni egy év múlva.
Aztán amikor jönnek a hétköznapok, eleinte hajt a lelkesedés, de aztán fokozatosan fogy…Észrevehetem -bár ez sokszor nem tudatosul- hogy nem is élvezem azt amit csinálok, hanem egyre feszültebb vagyok és egyre inkább csak az lebeg a szemem előtt, hogy:
- ne hibázzak, jól csináljam
- “mikor lesz vége a hétnek/hónapnak/évnek?”
Minél közelebb vagyok az év végéhez, és minél kevésbé mérhető a munkám -vagyis függ, a főnököm megítélésétől- annál jobban szorongok, hogy sikerül-e elérnem!?
Az év végi elbeszélgetés előtt/közben már elviselhetetlen is lehet a szorongásom. Végül, ha a főnököm azt mondja, hogy: “minden rendben volt, elégedett velem, megkapom az emelést”, akkor bár azt érzem “boldog vagyok”, valójában viszont csak a szorongásom oldódott és ezt érzem megkönnyebbülésnek, felszabadítónak. Észre sem veszem, hogy az év nagy részében feszült voltam és csak ez oldódott most átmenetileg, mert persze jön a következő év, következő cél és az azzal járó stressz.
Mindez persze csak egy példa arra, hogy mit okoz az elvárás bennem, de számtalan egyéb hétköznapi példát is hozhatunk rá, aminek hasonló a háttere.
Ez a háttér a következő: ha a jelenből -a felnőtt korból indulunk ki maradva a fenti példánál- az “elvárót”, a főnökömet valójában nem érdekli, hogy ki vagyok, hogy mire vagyok képes, ő képviseli a céget, a cég céljait és mindezt csak végrehajtatja velem. Vannak természetesen olyan cégek, ahol ezt “puhán, kényeztetve” teszik, sok egyéb juttatással “kipárnázva”: olcsó étel, cafeteria, “pihenő-játszó szoba”, “Home-office”, tanulási, fejlesztési lehetőség stb. de vannak sokkal “keményebbek”, akik elvárják pl. a percre pontos érkezést-távozást is, sőt büntetnek a kisebb szabályok megszegéséért is.
De az a közös bennük, hogy engem használnak a céljuk elérése érdekében, miközben azt érzem, hogy csak akkor és addig vagyok jó nekik, amíg “hozom az elvárt szintet”, míg ha nem, akkor nem vagyok jó és megvál(hat)nak tőlem.
Ez azért tud működni és fennmaradni, mert nem látok más alternatívát. És az, hogy nem látok mást, a gyermekkoromból vezethető le. Ugyanis, ha anno a szüleim is elvártak tőlem dolgokat: pl. hogy jól viselkedjek, jól tanuljak, jól teljesítsek, akkor azzal -tudattalanul- azt üzenték, hogy “csak akkor vagy számunkra elfogadható, ha jól teljesítesz. Ha nem, akkor minimum szomorúak leszünk/csalódást okozol”.
Van, hogy nem tesznek hozzá semmilyen “retorziót”, de sajnos vannak “jutalmazó-büntető” vagy még durvábbak: zsaroló, bántalmazó szülők is.
Ennek a szülői hozzáállásnak a következménye az, hogy enyhébb, vagy akár szélsőségesen erős szorongásom alakul ki, de mindenképpen kialakul, hiszen gyermekként valóban függ az életem tőlük. Nincs más választásom, mint megfelelni az -akár szelíd, akár durva- elvárásoknak, mert azt érzem, hogyha nem felelek meg, akkor nem szeretnek, “hátat fordítanak”, nem foglalkoznak velem, márpedig nekem a velük való kapcsolat jelenti az életet.
Vagyis a megfelelés egy mélyebb szinten az életet, a “túlélést” jelenti, a nem megfelelés pedig -bármennyire is túlzásnak tűnik- halálfélémmel jár…
Röviden: az a séma alakul ki bennem, hogy: “csak akkor vagyok jó/szerethető, ha jól teljesítek/viselkedek/szolgáltatok stb.”.
Erre az alapra tud ráépülni a cégek jó része, ezt a sémát “használják” a saját céljaik megvalósításához, hiszen: minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy jól teljesítsek, mert hasonlóképpen függök tőlük, mint anno a szüleimtől.
Nem csak anyagi szinten függök, hanem sokszor az identitásomat is pótolja, meghatározza az, hogy milyen beosztásban vagyok.
Egy kis kitérő, saját példával: én is rendkívül erősen szorongó alkat voltam, amit az intellektuális képességeimmel “ellensúlyoztam”. Így lehetett, hogy bár nem volt/nincs informatikai diplomám, mégis eljutottam oda, hogy a HP-nál voltam Account Delivery Manager, ami azt jelentette, hogy két nagyvállalat vállalatirányítási, informatikai rendszerének üzemeltetéséért és fejlesztéséért voltam felelős közép-vezető. Emlékszem, hogy mennyire kettős érzés volt látni a névjegykártyámon a logót és a titulust, ami egyik oldalról jó érzés volt “akinek ilyen van, az már nem akárki”, másrészről iszonyatosan szorongtam és szégyelltem magam. Olyan volt, mintha csak egy “csaló” lennék (imposztor) és bármikor lebukhatok…Emlékszem, amikor az első céges autómat megkaptam, korlátlan magánhasználattal (2 üzemanyagkártyám is volt), eleinte nem mertem vele menni hétvégén, mert attól féltem, hogy “meglát valaki”, “lebukok”…
Szóval adott egy hamis identitást a státusz és annak szimbólumai, de közben a sémám ugyanaz maradt: “nem vagyok elég jó és csak akkor leszek jó, ha…” Bármennyi volt a fizetésem, bármennyi is volt a jutalom, a céges autó márkája, sosem tudtam igazán élvezni, mert mindig ott volt a háttérben a szorongás, a félelem, a szégyen, sőt: a bűntudat is, hogy én mindezt jogtalanul használom…
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: ha az identitásom rendben van, vagyis megismertem magam, megbékéltem azzal, hogy olyan vagyok, amilyen és nem várok magamtól mást, akkor nem függök a munkahelyemtől, a főnököm visszajelzésétől, mert én magam vagyok tisztában a képességeimmel.
Ilyen alappal keresve munkát nem azon lesz a fókusz, hogy megfeleljek az elvárásoknak, hanem kötök egy kölcsönösen előnyös megállapodást a munkáltatóval. Én is közlöm az igényeimet és nem csak a munkahely keretei a fontosak, hanem a saját jól-létem is a munkahelyen.
A próbaidőt ekkor már nem csak egyoldalúan élem meg, hogy megfeleljek az elvárásoknak, szabályoknak hanem: kölcsönösen nézzük meg azt, hogy amit ígértünk, azt tartjuk-e. Én nem azért tartom a kereteket, szabályokat, mert meg akarok felelni, vagy mert félek, hogy kirúgnak, hanem azért, mert úgy döntöttem, hogy az ismert keretek között szeretnék és tudok is dolgozni.
Magamtól, belső indíttatásból végzem tisztességesen és odafigyelve a munkám és nem szorongok attól, hogy majd ezt hogyan értékelik, mert azt én magam vagyok képes reálisan értékelni. Nem várok magamtól hibátlan teljesítményt, hanem el tudom fogadni, ha hibáztam, magamtól is azon vagyok, hogy javítsam, de az sem okoz gondot, ha más hívja fel rá a figyelmem, mert vállalom.
Így nem szorongok napi szinten, mert nincs függő viszony! Hiszen az önértékelésem nem függ a munkámtól.
Azt is tudom jól, ha nekem mégsem jön be a munkahely, mert pl nem azt és úgy adja, ahogy azt ígérte, vagy éppen a főnök stílusa nem olyan, ami számomra elfogadható, akkor én megyek el, magamtól. Nem arra várok, hogy majd talán változik, vagy ha jobban teljesítek, akkor majd elégedettek lesznek velem, mert alapban én vagyok elégedett magammal. Most. Nem “csak akkor majd ha…”
A stabil identitással vagy úgyis mondhatnám: reális önértékeléssel kitágul a világ, nem egyoldalúak, hanem kölcsönösek lesznek az emberi kapcsolataim, függetlenül, felszabadultabban élhetem az életem nem csak munkahelyi viszonylatokban, hanem párkapcsolatban is.
#csiziandras
Fotó: pixabay.com
