A lenti levél, -ahogy mondani szokás „megtörtént események alapján” született évekkel ezelőtt…
„Hello,
Rövid leszek. (vagy mégsem?)
Tegnap (5 év nem találkozás után) 3 okból mentem ki hozzád:
1. Mert tesóm megkért és úgy döntöttem, hogy oké. Nem lett volna muszáj. (nem „jófiúságból”, ahogy Te odavágtad)
2. Kíváncsi voltam „merre tartasz”
3. Adtam egy esélyt arra, hogy bármit beláss abból, amit az elmúlt 40+ évben tettél velem.
De nem tettél mást, mint amit egész életemben mindig is: azt próbáltad bizonyítani nekem, hogy nem vagyok normális, hálátlan vagyok, képtelen a szeretetre stb.
Gyerekként, hogy nem vagyok elég eleven és lelkes, hiszen se a foci, se a box nem érdekel. Aztán hogy nem vagyok elég okos a reál tárgyakhoz. Majd kamaszként, jött a „fő bűn”: dohányzom. Utána évekig „eltűntél”, mert jött a szerelmed, meg a munkanélküliséged stb…
Én közben ráálltam egy olyan pályára, amit Te kívántál volna magadnak: testnevelő tanár, egészséges életmód, család…
Aztán sok év után rájöttem: nem a saját utamat járom, hanem Neked akarok megfelelni, az elismerésedért hajtok -amit persze sosem kapok meg- ezért elkezdtem a saját utamat járni, elváltam, amivel persze megint kivívtam utálatodat: még a telket is visszakövetelted…idézlek: „azt a családnak szántad és ha nincs család, akkor nincs telek sem…”
Ekkor értettem meg, hogy én sosem voltam Neked a „család része”, mert nem játszom el azt a szerepet, amit aktuálisan rám raktál -idézlek- a züllött, az együgyű, buta, degenerált, selejtes, töketlen, „agyi érszűkületes” stb. és most a legújabb, az „aspergeres” szerepét.
Persze sok év és sok terápia kellett hozzá, hogy kilépjek ebből a körből és végre én legyek büszke magamra helyetted és hogy még véletlenül se azonosuljak az általad vetített képpel…Mert az a Tiéd!
Mivel szereted a tudományokat, ezt a jelenséget úgy hívják, hogy: „projektív identifikáció”. Ez esetedben azt jelenti, hogy az elsősorban apádtól és persze anyádtól is kapott torz identitásodat, amit nem bírsz elviselni magadban, kivetíted valaki nálad gyengébbre -jelen helyzetben a fiadra- és benne kezded el azt utálni, nem szeretni. És persze tudattalanul pont ezzel teszed olyanná, hogy „jogod legyen utálni”…(mellé sovány vígaszként azt élheted meg, hogy „te bezzeg mennyivel különb vagy…”)
Ennek lettem az áldozata és voltam mindaddig, amíg fel nem ismertem és meg nem gyógyultam ebből. Sok év volt…nagyon sok év…
Ezért nem tudsz már bántani és ezért jöttem el tegnap is, mert ugyanazt akarod csinálni velem, mint eddig is. Csak most már évek óta nem egy kiszolgáltatott gyerek áll veled szemben, hanem egy magára talált felnőtt, stabil identitással, aki nem hagyja, hogy bántsák, megalázzák, vádolják.
Nem bántottalak vissza, mert már nem egy „félelmetes és erős bántalmazó apa vagy” nekem, hanem egy lelkileg és fizikailag is leromlott gyenge idős ember, aki jó eséllyel magával viszi a sírba a dühét és keserűségét (hiszen sosem szerették a szülei, csak ezt képtelen volt feldolgozni), amit mindig valaki másra vetített ki. Nem csak rám, anyámra is, meg persze a húgomra is -mikor, hogy…(most éppen ők a jók).
De az „állandó tárgyad”, a gyűlölni, lenézni-való én maradtam.
Szomorú látvány lettél és én valóban rengeteg estét/éjszakát zokogtam át fájdalmamban, hogy nem szerettél, hogy ilyen selejtesnek láttál, hogy sosem éreztem, hogy szeretsz…fájt, nagyon.
Szomorú látni most is, hogy még az életed vége felé sem vagy hajlandó a legminimálisabb belátásra sem…
És még úgy is szomorú, hogy tudom milyen lelki sérüléseid, személyiség-zavaraid vannak, csak Veled ellentétben én nem így tekintettem rád, hanem úgy próbáltam mindig, mint apámra. Csak Te sosem voltál képes úgy tekinteni rám, mint fiadra…
És ez évtizedekig fájt, baromira szenvedtem miatta.
Már nem szenvedek, mert begyógyultak a sebek. Éppen ezért én alkalmas lettem volna arra, hogy normális kapcsolatban legyünk, néha találkozzunk, örüljünk egymásnak, örülhess nekem, az unoká(k)nak, de beláttam: Te nem vagy erre alkalmas…
Tegnap is csak a tudományt nyomattad és azt is annak érdekében, hogy azt bizonyítsd, hogy „én annyira beteg vagyok, hogy még csak meg se lehet nekem mondani, hogy mi a bajom, mert nem fogom belátni…”. És láttam: fel sem fogod mit beszélsz…
Végig magadról beszéltél, arról a részedről, amit nem tudsz elviselni magadban. Aki pont olyan, mint amilyennek engem leírtál…Ezt tudom, hogy a szüleid tették Veled, de neked kellett volna megküzdened vele, nem engem megnyomorítani miatta! Minden képességed megvolt rá, mert valóban okos voltál…de nem erre használtad az okosságod…És most sem…
Szóval: én sok év alatt elgyászoltam azt, hogy sosem volt olyan apám, amilyet szerettem volna. Akire fel lehet nézni, akivel jó együtt lenni, aki szeret velem lenni, aki büszke rám.
Így én váltam olyanná, aki büszke lehet magára, aki „szeret saját magával lenni”. Ezért szeretnek mások is velem lenni, mert rendben vagyok…
Végezetül: Bár nem látok rá túl sok esélyt, de: én továbbra is nyitott vagyok a Veled való kapcsolatra, de csak „felnőtt-felnőtt” kapcsolatra.
Ez csak azzal a lépéssel tud kezdődni, hogy TE belátod, hogy mit tettél velem, mennyit bántottál és bocsánatot kérsz!
Mindezt egyéb komment és megjegyzés nélkül. Ha ezt nem teszed, semmilyen kapcsolatban nem leszünk. Nem fogok reagálni semmi másra, csak erre. Nem érdekel semmilyen magyarázatod, se tudomány, se egyéb más.
Tegnap búcsúzóul még odavágtad, hogy „ezt már sokszor eljátszottam, hogy utolsó”, csak azt nem vetted észre, hogy ez csak azért történhetett meg, mert mindig én próbáltam újra és újra helyre hozni, esélyt adni Neked, hogy észre vedd…Te SOHA!
De ez most valóban az utolsó lehetőséged. És tudod miért?
Mert már nem függök a válaszodtól!
Ha bocsánatot kérsz, az annak a lehetőségét adja meg, hogy hátralévő életedben még találkozhass velem és a kislányommal (a nagyok maguk döntenek). Ha nemet mondasz, akkor elveszíted ennek lehetőségét. De bármelyiket is választod, én ugyanaz maradok, én már nem vesztek el semmit Veled kapcsolatban, mert -ahogy fent is írtam- az én apámat már elgyászoltam. Mi már csak mint 2 felnőtt találkozhatunk újra. Nincs már szülő-gyerek viszony…
Ez van.
Te lépsz, ha akarsz.
Üdv!
András”
#csiziandras
(Fotó: pixabay.com)
